Erdő

Tárgy: Erdő Szomb. Márc. 17, 2012 11:48 pm

A kapun kilépve, egyből egy erdőbe jutunk. Itt mindenféle fajta fa megtalálható, hogyha valaki ezzel foglalkozik, neki úgy mond a paradicsom is lehet. A várost nagyon hosszú úton erdő veszi körül. Sokat kell autókázni vagy épp sétálni, hogyha ebből a gyűrűből kiszeretnének jutni. Ám a város falnál van egy mellék kapu, ahonnan egyből az erdőbe lépve, egy ösvény vezet valamerre. Még senki sem járta körbe, aki kilépett nem mind tért vissza. Odakint a vérfarkasok tiltottan futnak és vadásznak. Az Alantasok fő helye, ahol leginkább gyülekezni szoktak. Különböző ösvények és mellék járatok vannak, amiket követve könnyen el lehet tévedni, ha valaki nem ismeri az erdőt. Veszélyes nappal, hát még éjszaka, pláne ha még teli hold is van. A vérfarkasok és az Alantasok egyaránt kedvelt helye.

Tárgy: Re: Erdő Vas. Május 06, 2012 6:45 pm

Végül Zach elől futva ismeretlen területre tévedek, de nem érdekel egyenlőre a tájékozódás, és nem amiatt torpanok meg végül, sokkal inkább a légszomj miatt, így lihegve görnyedek meg, meg se próbálva csendben venni a levegőt, úgy sincs itt ennyire mélyen az álltokon kívül senki. Kezeimmel térdemre támaszkodok, így tartva meg az előrebukó fejem, és felsőtestem. Hallgatózok, és próbálom kiszűrni a zihálásomon kívül, menyire meszeire jutottam. Végül megállapítom hogy talán túl messzire is, így felegyenesedek, és próbálok most már valami tájékozódási pont után nézni. ilyen mélyen még nem voltam bent, és ahogy nézelődök, megállapítom hogy a dühöm, és az a furcsa érzés ami még bennem volt lecsitult, mire hálásan sóhajtok egy mélyet. Légzésem próbálom a megfelelő tempóra visszaállítani, miközben hogy ne csak álljak mint egy fa elindulok egyenesen, hogy keressek valamit, ami alapján visszatalálok. Körülöttem csendes az erdő, bár a légzésem gyorsasága, és a zihálásom hangereje nem segít a fülelésben. Ismét szomjas vagyok, de amennyit futottam ez meg sem lep, nyelek párat, hátha jobb lesz, de ez sem segít rajtam, így inkább ne próbálkozom tovább. - Komolyan...ez az én formám...eltévedni az erdő mélyén....röhej hogy pont ezt ecseteltem annak a srácnak.... - mormogom magam elé, nincs itt senki hogy hülyének nézzen, és így legalább kiadom a feszültségem, és elterelem a gondolataim arról ami megrémített, és arról, hogy majd szomjan halok. - Fenének vagyok én mindig ilyen szerencsétlen... - mormogom ismét és kezeimet a ruhámba törlöm mert eléggé kimelegedtem így izzadnak, ahogy azonban egyre beljebb megyek, vagyis hát azt hiszem beljebb megyek kezd hűvös leni, ahogy a bőrömet megfújja a szél is, ami feltámad megborzongok. Nem voltam soha az a fázós típus, de így kimelegedve és leizzadva azért megérzem a hűvöst. Karjaim így fázósabban emelem fel, és dörzsölöm meg őket, kicsit átkarolva magam, lépteim meggyorsítom, hogy újra kicsit kimelegedjek, és hogy végre gyorsabban találjak valami útirányt mutató dolgot.

Tárgy: Re: Erdő Szer. Május 09, 2012 2:20 am

Nincs is jobb attól, ha kimerészkedek este az erdőbe, vagyis van, ha azért jövök ki, hogy vadásszak. Pár száz év tapasztalattal a hátam mögött, meg ilyen kifinomult érzékekkel a vadászat már számomra gyerekjáték. Tudom nem nagy rá az esély, hogy itt bárkit is levadászhatnék, most az emberekre gondolok, mert az állatvért nem szeretem annyira. Nem olyan jó az íze, nem mellékesen azt jobban szeretem, ha bárki is az életéért könyörög. Tudom eléggé morbid, de egy vámpírtól mást nem is lehet várni. Kifejezetten tetszik, hogy tudatában vagyok annak, hogy egy csúcsragadózó vagyok, aki bármit és bármikor megölhet. Gyakran élek is a lehetőségeimmel. Kifejezetten még nem vagyok éhes a tegnapi lakomám miatt. De attól még elszórakoznék szívesen bárkivel. Egy magas fa ágán álldogálok, hiszen így jobban szemügyre bírom venni az egész erdőt. Elnyomok magamban egy ásítást, kissé fáradt vagyok, mert tegnap nem igen aludtam, de hát társaságban nem illik aludni. Hallgatom a csendes erdőt, semmi mozgást nem érzékelek, pár erre járó rágcsálón, illetve madáron kívül. Pár percig még folytattam az édes semmit tevést, mikor lépteket hallottam, nem is ezek annál szaporábbak. Biztosra veszem, hogy valaki hozzám futva közeleg. Nincs is annál jobb, mikor önszántukból jönnek. Ez eléggé felkeltette a kíváncsiságomat. Az illatából érzem, hogy egy nő közeleg, mikor beazonosítottam, elő is bukkant a látókörömbe. Érdekel, hogy puszta hóborból fut ilyenkor idekint, vagy esetleg valaki elől menekül. De mást nem hallok közeledni, ezek szerint csak vakmerő. Akaratlanul is elmosolyodok, mikor meghallom szavait. Most már azt is tudom, hogy eltévedt. Még csak a a kérdés, hogy játsszam meg a hőst, aki kivezeti az erdőből, vagy csak egyszerűen rontsak rá és tépjem fel a nyaki vénáit? Azt hiszem ez egy olyan kérdés, amivel egy percig sem kell hezitálnom. Egy ideig még nézem, ahogy bolyong az erdőben, majd egy hirtelen jött ötlet miatt, fogom magam és leugrok a fáról. Persze talppal érek földet. Szép is lenne, ha esnék, kelnék. Ráérősen utána eredek, hiszen úgy sem tud előlem menekülni. Kezeimet a nadrágom zsebébe csúsztatom, majd megköszörülöm torkomat és ráveszem magam, hogy kedvesen szóba elegyedjek.
- Nem tanácsos egy fiatal hölgynek ilyen elfoglaltságot választani estére, főleg nem egyedül. -Nem akarok arról papolni, hogy mennyi veszélyt rejt az erdő. Igazából csak egy dologról tudok, hogy miért is veszélyes annyira az erdő, de nem fogom magamat bemártani. Most, hogy így alakult jobban szemügyre veszem. Eléggé tetszetős a látvány, hogy megkíméljem, de csupán azért, hogy eljátszadozzak vele. A többi vámpírhoz képest én nem szeretem a magányt, sokkal inkább a társaságot. Azt hiszem nem is unatkoznék, ha ilyen társaságom lenne és lefogadom, biztosan jó ízű lehet a vére.
- Esetleg eltévedtél és nem találod a kivezető utat? - Kérdezősködök, de már azt hiszem erre tudom a választ, mivel volt szerencsém a saját fülemmel hallani. De azért szeretem megjátszani, hogy semmiről sem tudok, így valahogy mindig érdekesebb dolgok sülnek ki. Nem is tudom, hogy mi tart még mindig vissza. Hiszen itt a lehetőség, már régen megízlelhettem volna a vére ízét, de valami még is sugallja, hogy nem árt óvatosnak lennem.

Tárgy: Re: Erdő Szer. Május 09, 2012 6:58 pm

Fejem ide-oda kapva sétálok gyors tempóban, hogy végre találjak valamit amit felismerek, bár érzem ennek az esélye egyenlő a nullával. Elkeseredetten sóhajtok, és túlságosan is magammal vagyok elfoglalva hogy észrevegyem, ám amint a torokköszörülést hallom sebesen perdülök meg, nem az ijedtségtől...nem biztosan ne attól....de akkor miért ver olyan gyorsan a szívem? Fenébe! Végül is mindegy, úgy se hallja, és arcomon gyorsan rendezem a vonásokat, meg se lássa hogy megijedtem, pont én, aki semmitől se fél, röhej. Szavaira amik túl nyugodtak, és túl mézédesek ehhez a helyhez felvonom a szemöldököm, nem értem hogy kerülhetett mögém, anélkül hogy hallottam volna, hisz az átlagnál azért jobb fülem van. Ezen meg is lepődöm, és összeráncolom a szemöldököm, és szúrósan végigmérem, öltözéke nem épen az erdőben járáshoz való, ahhoz túl elegáns, legalábbis nekem, én túrázni mindig kényelmesben, és valami melegítőfélében, vagy legalább laza göncben megyek.
- Valóban? Nem gondoltam volna... - sóhajtok, hangom ironikus, és megforgatom a szemeim, a sötétben valószínű nem látja, én is csak a ruhái körvonalát tudom kivenni, hisz itt a fák sűrűjében még a hold se segít sem a tájékozódásomban, sem a látásban. Arcából csak sötét árnyalatokat látok, és ez idegesít, mit keres ő itt? Nem néz ki turistának, nagyon nem, és már a jelenlététől feláll a hátamon a képzeletbeli szőr, és kiráz a hideg, szívem gyorsabban kezd verni, pedig nem sem ijedtem tőle. - De egyébként tudok magamra vigyázni. - húzom ki magam, és eresztem magam mellé a karjaim, ne higgye hogy valami védtelen csitri vagyok, bár valójában tényleg nem vagyok az, de eltévedt csitri nagyon is. Ez az én formám, egyik csávótól menekülni a másikig, bár most nem érzem a dühöt, sem azt a furcsa érzést amit Zachnél olyan erősen, de érzem a méreg még ott zümmög bennem, de takarékon. A kérdésre magamban morgok csak, arcomra csak egy fintor ül ki, hát ennyire látszana? Fenébe...sóhajtok, és bólintok, sose tudtam hazudni, legalábbis pocsékul csak, ám leesik, hogy a sötétben valószínű nem látta a kis gesztust így hogy ne legyek udvariatlan meg is szólalok.
-Igen, eltévedtem, miért te talán nem? - érdeklődöm, ismét felvonom a szemöldököm, és félrebiccentem a fejem, majd hunyorgok, nagyon idegesít hogy nem látom a férfi arcát, de nem vagyok hülye hogy közelebb menjek, nem ostoba vagyok, hogy egy vadidegenhez odasétáljak nagy vígan, azután meg lehet nekem támad...a-a, ha akar valamit majd ő jön ide, vagy legalább bemutatkozik. Nála ha valaki nem mutatkozik be, az már nem jó jel.
Nem úgy tűnsz mint aki épp túrázik. - jegyzem meg, hangon nem gúnyos, ennyire se ment el az eszem hogy gúnyolódok egy ismeretlennel az erdő mélyén, mikor eltévedtem, inkább kíváncsi, és tárgyilagos is...hú ezt hogy hoztam össze...! Ismét jön egy hűvös szellő mire megrándulok, túl feltűnően mire összefonom a kezeim a mellkasom előtt, hogy kicsit melegítsem magam, most hogy nem sétálok kezdek újra fázni, ameddig várom a válaszát feltűnik az erdőben van valami furcsa...csöndes...túl csöndes....mintha valami ragadozó járna erre, erre a gondolatra feszültebb leszek, izmaim önkéntelen rándulnak össze, menekülésre készen, de nem hallok neszt, akármennyire is fülelek, így visszafordulok a férfi felé.
-Egyébként neked se kéne egyedül itt mászkálni. - mondom, azért némileg visszavágva az első mondatért, hangom kicsit gúnyosabbra sikerül. Gratulálok Dorete.... úgy van, legyél mééég jobban önmagad, és elásnak az erdőben egyszer a hangnemed miatt... Szidom magam, mert Zacharynak gúnyolódni, és visszavágni más volt, rajta láttam még fiatal, és nem olyan fajta, hogy nekem essen, mert épp szemtelen vagyok. Ám ez a fickó furcsa, kedves, és nem csinált eddig olyat hogy ne bízzak benne, ám mégis, valami belső tartózkodásom van felé. Kezdek tényleg bekattanni, ha el akarok menekülni majdnem az esetleges megmentőmtől....

Tárgy: Re: Erdő Csüt. Május 10, 2012 12:19 am

Nem vagyok a természet hű és megrögzött híve, de kimondottan tetszésemre van ez a csendes tavaszi este. Élvezem, ahogy a lágy szellő szinte már simogat, olykor még bele is borzongok. Szeretem a sötét helyeket, talán ezért is választottam már megint az erdőt. Bele szippantok a levegőbe, tisztán érzem a fenyőkből áradó gyanta illatot, na meg persze az akácfák jellegzetes szagát, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Elmélkedésemet egy közeli ágra szálló bagoly zavarja meg. Pár pillanatig farkasszemet nézünk egymással. Különös, de olyan a tekintete, mint ha tudná, hogy mire készülök. Hatalmas szemeivel engem pásztáz, ami eléggé nincs a tetszésemre. De nem fogok egy ostoba állattal törődni. Mikor már megelégeltem ezt, utána eredtem a mai áldozatomnak. Ostobaság csak így kint mászkálni, egy ilyen fiatal hölgy számára. Bár, ha nem lennének ennyire ostobák az emberek nehezebben jutnék a szükséges táplálékomhoz. Hiszen sokkal könnyebb egy védtelen lányt levadászni az erődben. Kimondottan szeretem a kihívásokat, de ha valaki csak így besétál a területemre ezzel felkínálva számomra magát, élni fogok a lehetősséggel, hogy megízleljem.
- Én pedig azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen elragadó hölgybe ennyi irónia lakozik. - Valahogy sosem ápoltam azokkal jó viszonyt, akik kellőképpen idegesítőek és iróniában gazdagok voltak. Ha valaki idegesít, azzal egyszerűen végzek. Nem kell semmit sem túldramatizálni, ez a legkönnyűbb megoldás minden adandó gondomra. Olykor még saját magamon is elcsodálkozok, hogy mennyi szívtelenség szorult belém és, hogy már az évszázadok folyamán mennyi vér tapad a kezeimre. De erről nem tehetek, egyszerűen megveszek a vér ízérért, semmi sem ér fel azzal a bódító ízzel, amit a sűrű vörös fém ízű folyadék tud nyújtani. Képes vagyok annyi vért elfogyasztani, amíg le nem részegülök tőle, mert ha a kelleténél többet iszok, olyan hatással van rám, mint ha egy üveg jó minőségű tömény italt fogyasztanék.
- Látszik rajtad, hogy tudsz magadra vigyázni. - Nevetséges, hogy az esendő emberek mindig azt hiszik, hogy tudnak magukra vigyázni. Egyik pillanatról a másikra kerülnek hullazsákokba, akkor még sem vigyáztak eléggé. Nekem pedig nem kell olyan dolgokkal törődnöm, hogy vigyázzak magamra, hiszen egyetlen egy potenciális ellenfelem sincs. Elő veszem képességemet és próbálok belehatolni elméjébe, letapogatni a gondolatait. De semmi. Magamban fortyogok, hiszen még velem ilyen nem fordult elő. Olyan, mint ha egy falat húzott volna fel és azon sehogy sem tudok átjutni. Ez roppant zavaró és idegesítő is számomra. Szeretem tudni, hogy más mit tervez, illetve, hogy mi is jár az elméjében, talán csak azért mert kíváncsi típus vagyok és nem mellékesen jó móka bele lesni más gondolataiba. De azt jobban élvezem, mikor befolyásolhatom más gondolatát, de vele nagyon is nehéz dolgom lesz a jelenlegi állás szerint.
- Ami azt illeti nem tévedtem el. Jobban ismerem ezt az erdőt, mint a saját tenyeremet. - Ugyan, ebben az erődben lehetetlenség így eltévedni, vagy csak számomra tűnik annak. Mindig is jó megfigyelő képességeim voltak mellette a képességemmel lehetetlen, hogy eltévedjek. Ha nem is lennének ilyen képességeim, akkor sem lennék annyira ostoba, hogy egy erdőből ne tudnék kitalálni.
- Mert nem is azért jöttem ide. Csupán csak a megszokott esti sétámra merészkedtem ki. - Mit kellett volna erre mondanom? Mindegy is, hiszen a valóság túl durva, hogy csak úgy közöljem vele. Még hogy séta... inkább vérengző vadászat. Mivel egy percre sem veszem le a tekintetemet róla, szemtanúja lehettem teste megrándulásának. Nyilvánvaló, hogy fázik. Biztosan nem készült fel rá, hogy ilyen hosszú ideig itt fog időzni. Valójában jó magam nem fázok, sőt inkább még melegem is van. Oda adhatnám neki nyugodtan a kabátomat, hiszen szeretem megjátszani az úriember, de voltaképpen régen az is voltam, de mostanában ez már kiment a dívatból. Ezért hát pár röpke pillanatig még azon elmélkedek, hogy most mi tévő is legyen. Ha az erődben kihűl és össze esik, nem lesz jó szórakoztató partner, ezért már tudom is, hogy mi a dolgom.
- Már nem is vagyok egyedül. - Halvány mosoly jelenik meg karakteres arcomon, bár nem tudom, hogy ilyen fényviszonyok mellett mennyit is lát belőle. Mert az tény, hogy én kellőképpen látom az arcát, de fordított esetben már nem vagyok ebben annyira biztos. Egyik kezemmel lassan, ráérősen elkezdem lehúzni kabátomról a cipzárt. Majd egy gyors mozdulattal már ki is bújok belőle. Közelebb lépek hozzá, hogy kartávolságra legyen tőlem és felé nyújtom a ruhadarabot.
- Csak nyugodtan vedd fel, látom, hogy mennyire fázol. - Egyik kezemet a zsebembe süllyesztem, még a másikkal a felajánlott kabátot tartom a nő felé. Közben magamra erőltetek egy halvány mosolyt, mindent csak a látszatért.
- Amúgy tudom, hogy előbb kellett volna bemutatkoznom, de elvégre jobb később, mint soha. Patrick vagyok és ha gondolod segítek kijutni az erdőből. - Nagy erőfeszítéssel ugyan, de magamra erőltetek némi kedvességet is. Ez tőlem annyira távol áll, hogy szinte már idegennek érzem. De nincs is annál jobb játék, mint kedvességgel behálózni másokat, aztán pedig váratlanul lecsapni.

Tárgy: Re: Erdő Csüt. Május 10, 2012 1:18 pm

Amint megszólal újra megborzongok, de most nem a hideg miatt, a hangja mély, és kellemes, de mégis van benne valami amitől a hideg ráz ki, mindig is utáltam a kettős érzetet keltő dolgokat, de egyben vonzottak is, na igen, ez is rám jellemző csak, a csupa határozottság.
-Hát látod, akkor máris megleptelek, jó kezdés mi? - húzom félmosolyra a szám, tudom nem épp jó szándékból jegyezte meg, de ezen nem fogok megsértődni, a tény az tény. Hangom könnyedebb, és egész kedves, de azért érződik visszavágásként mondtam. Hiába, lehet ostobaság hogy ennyire merész vagyok ilyen helyzetben, de ezek szerint képtelen vagyok szűrőt tenni a gondolataim és a szám közé. No meg egyenlőre azt se tudom ez a fickó most sorozatgyilkos, vagy ép csak egy erre sétáló jótevő, aki esetleg segít, így nem csoda, hogy egyenlőre távolságtartóbb - és lehet úgy tűnik- arrogánsabb is vagyok. A következő mondatára egy "chh" hanggal szakad ki belőle a levegő, azért lehet egy medvével, vagy farkassal nem bánnék el, de vele ugyan lehet nem könnyedén, de még elbírnék, nem tűnik nagydarabnak, és amennyire látom termetre sem egy felfújt izomagy, bár azokat könnyű legyőzni, volt már dolgom olyan fajta férfival, ők az ütésük erejére hagyatkoznak, és tömegüknél fogva lassúak, így már csak a gyorsaságomra hagyatkozva is jobb voltam. És őt is le tudnám gyűrni, lehet nem látszik rajtam, sőt biztosan de nő létemre erős vagyok, nem tudom kitől örököltem a családban, de örülök neki, már amikor, egyes helyzetekben ugyanis hátrány, főleg ha elvesztem a fejem...és most nem arra gondolok hogy mérgemben...
- Ha ezt most sértésként mondtad, hát közlöm hogy igenis tudok! - közlöm magabiztosan, hisz sokféle harcművészetet ismerek, és a reflexeim is igen jók. Nem csak a magam erejének bizonyítása miatt lett a hangom harcias, és határozott, de ha már egy férfi az erőmet kérdőjelezi meg egy erdőben, mikor azt se tudom merre van a kifelé, hát nem sok jót jósol a közeljövőre. Egyre bizalmatlanabb vagyok felé ez a testtartásomon is látszódhat, kezeim ismét leengedem magam mellé, habár fázok, attól a gondolattól hogy esetleg meg kell védjem magam az izgatottságtól, és az idegességtől is kicsit kimelegszem, bár nem sokkal jobb, de már nem remegek annyira. Ilyen, és ég sok téren eléggé keményfejű és makacs vagyok, nem könnyű meggyőzni valamiről, és a gyanakvásom se könnyű lelohasztani ha már egyszer feltámadt. Flúgos dolog lehet, de eddig még túléltem ilyen életmóddal és gondolkodással, szóval annyira mégse lehet hasztalan.
-Tényleg? - kérdem kicsit bizalmatlanul, ám a remény felcsillan bennem, lehet a tekintetembe is kiül, de nem látja, így nem aggódom miatta, részben ezért is jó a sötét, eltakarja amit nem akarok mutatni. Nem tudom higgyek-e neki, de végül bólintok. - Értem, hát az erdő küldő részét én is ismerem betéve, de itt, ennyire bent még nem jártam. - mondom, ha már úgy is tudja hogy eltévedtem, ezt a gyengeségem, és hiányosságom már be is vallhatom, és ha nem is bízom benne, de talán kivezethet innen. Nagyon idegesít hogy beszélgetek vele, de az arcát csak homályosan, derengőn látom, alig tudok kivenni pár vonást rajta, ez valahogy még bizarrabbá, és hideglelősebbé teszi a mi kis csevegésünket idebent.
- Ó, értem. - bólintok, bár furcsa hogy a merészkedtem ki szót használja, nem hibás, hisz nyelvtanilag oké, de furcsa. Ám arra hogy csak a szokásos sétája ismét felvillan a tekintetem és alaposan megszemlélem, akkor ezek szerint valahol az erdő közelében lakik? Akkor tényleg ki tudna vezetni. Mm ez a gondolat igazán csábító, még ha a jelenlététől és a hangjától egyszerre borzongok meg, jólesően, és tör rám a frász nem épp jó értelemben. Ahogy kiszáll belőlem a harci kedv, és az önvédelmi ösztönöm lankad ismét érzem a hideg szellőt amitől ismét összerándulok és morcos képpel karolom ismét át magam, megdörzsölgetve a felkarom, érzem magamon a tekintetét, bár nem látom pontosan mit néz, de mégis olyan mintha a bőröm viszketne, így ha már én furcsán érzem magam ő is érezze, rápillantok ismételten, ezalatt a pár perc alatt már sokadszorra és nézem ahogy egy darabig csak áll, mintha fontolgatna valamit, erre a szívem önkéntelen is hevesebben kezd verni, hisz nem vagyok gondolatolvasó, és így a sötétben az apró kis mozdulatait se látom, se a mimikáját. Ám mikor a cipzár zörgését hallom összerándulok, nem a hidegtől, most inkább a váratlan, számomra a csendbe hasító éles zaj miatt. Nézem ahogy leveszi és felém lépked vele, szavaira először nem reagálok semmit, majd bólintok, nem akarok megfagyni, és ebben a mozdulatban sem volt semmi támadó, inkább csak egy kedves gesztus, elveszem tőle a kabátot, és elmosolyodok ahogy érzem jó meleg. Miközben bújok bele érzem a férfi illatát rajta, igen kellemes, erős férfiillat, késztetést érzek hogy megszimatoljam az anyagot, már csak azért hogy még jobban érezzem, de ráeszmélek mégis mi a fenét akarok én, így elpirulva inkább felrántom a cipzárját és leeresztem a kezem, fejem pedig felemelem, és ránézek.
-Igen, már tényleg nem vagy egyedül, de én sem. - vigyorok rá, furcsa hogy hirtelen ilyen jó kedvem lett, mikor ugyanannyira nem bízok benne, de mégse érzem fenyegetve magam, és már nem is fázok, így betudom ennek, nem pedig a közelebbi jelenlétének.
-Egyébként köszi a kabátot, tényleg hideg van. Eddig futottam, akkor nem éreztem. - köszönöm meg, mert ezért tényleg hálás vagyok. A mosolyra mosollyal felelek, már így közelebbről ki tudom venni az arcát, és azt is, hogy -mint általában mindenki, még a nők is - magasabb nálam jóval, alig érek a mellkasáig fel. Mondjuk 155 centi az aztán egy hegyi kutya méret, de eddig sose zavart, így most sem érzem magam abban, hogy ilyen pici vagyok mellette.
-Igen, valóban jobb, én Dorete vagyok. - kacagok fel, most hogy bemutatkozott máris nem érzem annyira idegennek, és halva a kis kedvességet a hangjában a bizalmatlanságom is lankad. - Hát.... - vakarom meg a tarkóm, ujjaim alig érnek ki a kabátból- Igen örülnék neki, ha kivezetnél, nem szokásom eltévedni, és gáznak is érzem, de... - harapom el a mondat végét, azt azért mégse vallhatom be hogy egy srác elől futottam, mert féltem hogy kárt teszek benne mérgemben.
-mindegy, szóval örülnék, és megköszönném ha kijuttatnál. - mondom egy kis mosollyal felnézve rá.
-Egyébként minden este itt sétálsz kint? Mert azért eléggé bent vagyunk azt hiszem... - érdeklődöm, hisz ha már tényleg kivezet nem akarok csöndben menetelni mellette, mint a másik srác mellett akartam, még nem tudom mennyire egyező a gondolkodásunk, vagy mennyire jönnénk ki, de hát próba cseresznye.

Tárgy: Re: Erdő Hétf. Május 14, 2012 3:41 am

Kimondottan örülök a hirtelen jött társaságomnak. Kész szerencse, de jól tudjuk, hogy ami nekem szerencse, az másnak bizony balszerencse. Aki velem találkozik általában mind hullazsákban végzi, vagy ez erdőben. Nem szokásom a könyörületesség, annyira, hogy még hírből sem ismerem. Az emberek csupán azért vannak, hogy kedvünk szerint elszórakozzunk velük. Egyes példányok szórakoztatóbbak a többinél. Dorete vajon mennyire lesz szórakoztató? Eddig semennyire sem bizonyult arra, de fogjuk rá a lámpalázára. Ha nem produkál valamit gyorsan még az is lehet, hogy megunom és a kelleténél előbb végzek vele. Pár pillanatig talán még sajnálnám is, talán nem is hagynék egy ilyen elragadó teremtményt sokáig szenvednék. Halála gyors lenne és vérszegény.
- El tudnék képzelni jobb kezdést is, de már arról lekéstél. - Figyelemmel kísérem, hogy arcán egy mosoly jelenik meg, de akkor is így ívelnének felfelé az ajkai, ha már a vérét szívnám? Nem hiszem. Már előre hallom a segítség kérő sikolyokat, amik a torkát hagyják el. Talán sértésnek fogta fel előző kijelentésemet, de nem annak szántam, most nem. Szeretek másokat sértegetni, de most megmaradok a jótevő szerepemben. Remélem nem kell még sokáig a jót játszanom, mivel sosem szerettem megjátszani magam, de egy vámpír csak így érheti el azt, amit akar. Több, mint háromszáz éves vagyok, szinte már kaméleon vagyok. Mindig mindenhova be tudtam illeszkedni, persze nem hosszú időre, hiszen feltűnő lett volna, hogy nem öregszek egy percet sem. Más neveim is voltak az idő folyamán, hogy még véletlenül se bukjak le, de neki még is az igazi nevemen mutatkoztam be. Talán csak azért, mert tudom, hogy nem fog élni, mire felkel a nap? Nagy rá a valószínűség, de minden csak rajta múlik. Sosem szerettem a magányt, de annál jobban a női társaságot, ha netán szórakozni vágyna kedvem jó lenne, ha valaki kéznél lenne. Nem akarom elhamarkodni a döntésemet, de talán Dorete lenne rá a megfelelő személy, de ezt csak akkor tudom biztosan, ha már agyaraimmal át szakítottam puha bőrét és vörös nedűje a torkomon csorog végig.
- Nem terveztem, hogy sértegetni foglak. - Legyintek egyet. Sosem hittem másoknak, de főleg a nőknek nem szokásom. Túl szeszélyesek és elhamarkodottan nyissák ki a szájukat. Pedig nem ártana megfontolniuk, hogy miről is fecsegnek. Jó magam meg vagyok annyira bölcs, hogy nem megyek bele egy ilyen értelmetlen vitába. Legyen abban a tudatban, hogy meg tudja védeni magát. Talán egy elszabadult kutya esetén még lenne is némi esélye, de erősen kétlem, hogy engem bármikor is le tudna győzni. Sokkal erősebb vagyok, mint egy közönséges ember, jobbak a reflexeim, nagyobbat ütök, sőt még képes vagyok eltűnni is, nem is beszélve, hogy bele látok mások gondolataiba, így tudom, hogy mire készülnek. De ami aggaszt, hogy Dorete elméje nem olyan nyitott könyv előttem, mint ahogy szokott lenni. Mint ha valami erősen blokkolná, hogy bele lássak. Azt hiszem ebben az esetben gyanakodhat lehetek. Feltételezéseim szerint nem egy egyszerű ember, még abban sem vagyok biztos, hogy ember, csupán emberi formája van. Ha vámpír lenne azt érezném rajta, mindig megérzem, ha egy vámpír van a közelemben. Különben is ritka az olyan vámpír aki tőlem idősebb és ezért nem lenne annyi ereje, hogy elméjét maga tudná blokkolni előlem. Kételyeim támadtak, ezáltal is kíváncsibb lettem, most már kijelenthetem, hogy eléggé érdekel Dorete.
- Komolyan. Nem szokásom hazudni, ha velem tartasz rá jössz, hogy igazat mondtam. - Sosem szerettem, ha valaki hitetlenkedik, főleg azt nem kedvelem, mikor valaki a szavaimat kérdőjelezi meg. De egy nőtől mit is várhatnék? Mindig is úgy tartottam, hogy a nők csak pár dologra alkalmasak, a többit pedig az erős férfiakra kell hagyni. Ha Dorete otthon maradt volna és csillapította volna a benne tomboló kalandvágyat, talán nem kellene ilyen fiatalon meghalnia. Még, hogy a sors dönti el, hogy mikor szakad véget az életed... talán ez így is volt, ameddig fel nem bukkantam. Mennyit jelent számomra egy élet? Hát nem sokat. Csupán egy gazdatestet látok, ami hordozza az ebédemet.
- Ez benne a legszebb, minél beljebb merészkedsz, annál kevesebb az esély rá, hogy kijuss. De ha megfigyeled a fákat, vagy csak jó a memóriád, akkor már le is győzted az erdőt. - A nagy fenét! Most is csak valami szöveggel bódítom, amit egy kedves megmentő is mondana. Mindet a látszat érdekében. Ha vámpír vagy nem kell semmire sem figyelned, csupán látnod és hallanod kell. Jut eszembe eléggé különös, hogy minden olyan csendes körülöttünk. Még egy vad nyulat sem hallok erre felé ugrálni. Ez nagyon nem tetszik nekem. Mint ha az állatok éreznék a bennem rejlő gonoszságot és a lehető legmesszebb kerültek tőlem. De mint hiába, előlem senki sem menekülhet, különben is szeretek fogócskát játszani. Csak csendben figyelem, ahogyan megszólalt. Sok mindent látok és azt hiszem ebben az esetben elég jól jön a dolog. Meglep, hogy hirtelen elkezd méregetni. Továbbra is nyugodt maradok és nem csinálok semmit elhamarkodottan. Kifejezetten élvezem ezt, hiszen ez is a játék részem. Az én játékom az én szabályaimmal. Amit nem lát az nem fáj neki. Ezért is szám szorosan összezárul, majd nyelvemmel végig nyalok fogsoromon. Lassan már kikívánkoznak szemfogaim. De még türtőztetem magam, nem akarom, hogy a kis csevejünk csak így félbe szakadjon, amíg meg nem tudom, hogy miféle teremtménnyel állok szemben.
- Azt hiszem már megfagyni sem fogsz. - Bájos mosolyomat vesztem elő, ahogy ismét rám néz. Nem szokásom mosolyogni, de remélem elnyerem vele a bizalmát. Megpróbálok kedvesnek és közevetlennek látszani. Az imént szemtanúja voltam egy olyan dolognak, amit nem igen értek. Sosem értettem a női logikát, de viszont az Dorete fejébe nem látok bele, hogy válaszomra kérdést kapjak. Valami történt, amitől az arcára halvány pír szökött. Lám, már azt is tudom, hogy könnyen zavarba lehet hozni, de persze most a hőst játszom, nem pedig a gátlástalant, mert ha azt játszanám, akkor kedvem szerint hoznám zavarba. De ami késik, az nem múlik.
- Oh, hát nincs mit. - Legyintek egyet ismét. Valójában fogalmam sincs, hogy miért is vettem fel, talán azért ha találkozok valakivel, akkor ne tűnjek annyira másnak. Akármennyire is nem szeretem, de meg kell játszom az emberek előtt, hogy közéjük tartozok és éppen annyira esendő is vagyok, ami persze nem igaz. De az emberek ostobák és mindent elhisznek amit látnak. Mint ha nekik nem lennének megérzéseik, se amolyan vészcsengőjük, ami riaszt, ha veszély van.
- Hm, gondolhattam volna, hogy érdekes neved lesz, hiszen te megad is érdekes vagy. - Nem is tudom, talán kicsúszott a számom egy amolyan bókféle. Nem szokásom bókolni, hogy megkapjak valamit, egyszerűen elveszem, amire szükségem van, ez mindig is így volt és amíg karó nem lesz a szívemben így is marad.
- Ha már itt vagyok, akkor természetes, hogy segítek. Nyugalom később is ráérsz hálálkodni. - Ejtem ki a szavaimat szinte már játékosan. Valahogy kedvet kaptam a játszadozáshoz a becserkészési akcióm közepette. Eléggé jó kedvem lett, talán csak azért, mert pár lépéssel előttem áll a desszertem. Nem tagadom, mindig is édes szájú voltam és az ilyen jó fogásnak ígérkező csemegét kár lenne elszalasztani.
- Jól hiszed. Van, amikor nappal is kijövök körülnézni, de általában este mindig érdekesebb a látvány, talán csak a sötétség miatt, vagy azok az állatok miatt, akik ilyenkor merészkednek elő. - Ezt akar magamra is érhettem volna, de nem tekintek magamra úgy, mint egy állatra, több vagyok annál. Közelebb lépek hozzá, ha már én leszek az idegenvezetője, akkor legalább mellettem legyen, mert még a végén képes lenne elkallódni. Felemelem jobb kezemet, majd mutatóujjammal egy hatalmas több száz éves fenyőfa felé mutatok.
- Ha neked megfelel akkor azt javaslom, hogy arra menjünk, úgy lesz a legrövidebb. - Közlöm vele egy biztató mosollyal az arcomon. Eléggé hosszú út áll előttünk, ha már gyalogolnunk kell, de út közben megpróbálom kipuhatolózni, azt a bizonyos dolgot, ami annyira nem hagy nyugodni. Ha rá bólint kérdésemre, akkor el is indulunk, arra amerre mutattam.

Tárgy: Re: Erdő Hétf. Május 14, 2012 11:05 am

-Valóban? Akkor majd legközelebb jobban töröm magam. - vágom oda gúnyosan kissé, mielőtt még időben be tudnám fogni a szám, hát igen ez az én bajom, a fenébe hogy nem tudom befogni mikor kivezethetne innen! Miután szavaim elhagyták a szám kicsit megdermedek, figyelem mit reagál rá, nem tudom még mindig eldönteni hogy jót akar valóban, vagy csak amolyan könnyű zsákmány vagyok egy épp előttem álló sorozatgyilkosnak. Furcsa, eddig ha máshogy nem ösztönből éreztem ki mennyire veszélyes, és menyire nem, Zachnél is így volt, tőle akármekkora vitát is csaptunk nem kellett tartanom, sőt inkább neki kellett volna tőlem. Ennél a férfinál azonban képtelen vagyok megállapítani, egyszerre fog el a vágy, hogy kövesem, mert kivezethet, és fussak előle, mert bántani akar. Gondolataimra megint felbuzog bennem az önvédelem, és feszülten figyelek, ám mikor közli, nem akart sértegetni felsóhajtok, ezek szerit csak én fogtam el rosszul, megkönnyebbülten biccentek, hogy "oké, értettem, semmi gáz" és tagjaim újra elernyednek.
-Rendben, nem is azért kérgeztem, csak nem tűntél olyannak aki állandóan itt túrázik, de ha ki tudsz vezetni örülnék neki. - mondom, igen a hangom bizalmatlan volt, és jól sejtettem nem látta az arcomon a reményt felcsillanni ezért is értette nagyon félre, de remélem ezt most itt tisztáztuk, és nem kell ezen vitáznunk, bár nem tűnik vitázós típusnak....Ha ránézek inkább az intézzük el ököllel fajta vitamegoldást nézem ki belőle, magam sem tudom miért, talán ösztönből? Végül is mindegy, azt mondta ha vele tartok meglátom, és nem vagyok ostoba hogy visszautasítsam.
-Igen, ezt tudom, de nem épp úgy jöttem ide mint aki konkrétan figyel minden bokrot, szóval ezért is tévedtem el... - én ostoba...teszem hozzá inkább magamban, tudom hogy tájékozódjak, és kicsit bosszant hogy a férfi is megmondja, bár azért szavaiból inkább a kedvességet hallom ki, mégis utálom ha "kioktatnak" tudom hogy nem ezt tette, de akkor is. Nem tudja miért kerültem ebbe a helyzetbe, szóval ne is magyarázzon nekem olyat amit tudnék. Bosszúsan szusszanok egyet, hangom is talán kicsit morcos lehetett, megint kezdem magam felidegesíteni, ami nem jó...nagyon nem, így mélyeket lélegzek, nem akarok Patrick elől is elfutni, mert akkor aztán tényleg végem itt. Behúzom a nyakam és inkább a kabátja jó illatára koncentrálok, az ellazít és megnyugtat, ám ismét zavarba jövök, hogy máris a megmentőm ruháját szaglászva nyugszok meg....komolyan én nem vagyok normális. Felpillantok rá, észrevette-e de ahogy csak azt jegyzi meg nem fogok fázni biccentek--Igen, fázni már ne fogok. - erősítem meg, a fene se tudja miért, most meg úgy viselkedek mit valami ostoba fruska....hát ez kész, komolyan ennél idiótábbnak már nem is állíthatom e magam. Lehajtom a fejem és összeszedem magam, majd ismét felnézek rá, közelebbről máris jobban ki tudom venni az arcát, ami megnyugtat kissé, hisz így már a mimikáját is látom, nem csak a hangját hallom, így jobban meg tudom állapítani mikor mit gondol. Ám a bókon meglepődök, ami látszik is rajtam, és ilyen közelről ő is láthatja ezt.
-Tényleg, nem is ismersz, ez valami olcsó bók akart lenni, vagy csak kicsúszott a szádon véletlen? - kérdezek vissza, jól esik, mert hát kinek ne esne jól egy bók, főként aki nőből van? De nem jövök zavarba, azért ennél jobb bók kell hogy én elpiruljak, nnomeg valahogy sejtem ez üres kis mondat volt. Hangom csipkelődős, arcomra felkúszik egy mosoly, most hogy tudom már kivezetnek oldódtam is kicsit, a figyelmem és az önvédelmem is lankadt, de ennek szinte nem is tulajdonítok mást, mint hogy örülök hogy kijutok majd innen.
-Ó, meghálálni mi? Nem lesz elég egy köszönöm? - kérdem én is játékosan, akaratomon kívül is alkalmazkodva az ő hangjához, arcom is pimasz, tényleg kezdek egyre jobban feloldódni. Ami nem is baj, így legalább tényleg önmagam adom, nem holmi segítségre szoruló csitrit.
-Értem, én is esténként járok ki futni, nappal nem szeretek, egy mert vagy gyakorlaton vagyok, vagy más dolgom van, kettő pedig olyankor valóban nem asnyira érdekes az erdő. - bólintok, megértve a magyarázatát, én is így vagyok vele, szeretem a természetet, és az erdő akkor éled fel igazán ha lebukik a nap. Valahogy az erdőben én is felpezsdülök, még ha egy igen hosszú napon is vagyok túl feltölt energiával, és adrenalinnal. Szinte észre se veszem hogy közelebb lép, betudom annak hogy csak azt akarja tudjam követni és ne tévedjek el mögötte. Mintha komolyan ettől kéne tartani....most nem azért de nem holmi üres fejű liba vagyok aki ha már kifelé vezetik is el tud tévedni....Sóhajtok és ahogy mutatja az irányt elmosolyodom és bólintok.
-Hát nem azért, de nekem fogalmam sincs merre, szóval rád bízom magam, menjünk arra. - bólintok és elindulok vele a fa felé amit mutatott, lépteim némák, ha nem vagyok szétszórva önkéntelenül is azok, de erre most szinte fel se figyelek, helyette a mellettem haladót méricskélem. Nem tudom miért - talán mert ő van itt egyedül velem- de folyton rá téved a tekintetem, furcsa egy férfi olyan titokzatosnak tűnik, e a megszólal, és ahogy közli a tényeket végtelenül egyszerűnek látszik.
-És itt laksz a közelben, vagy idekocsikázol hogy sétálhass egyet? - érdeklődöm, ha ár kivezet, akkor ne néma csöndben menjünk egymás mellett, azt úgyse bírnám ki, ahhoz túl kíváncsi lettem.

Tárgy: Re: Erdő Szer. Május 30, 2012 12:39 am

Össze ráncolt homlokkal hallgatom szavait. Hangjából hallatszódig a kedvesség, de valami más is, amit így hirtelen nem is tudok hova tenni. Jó emberismerőnek vallóm magamat, hiszem volt rá pár száz évem, hogy megismerkedjek az emberi természettel, de ahogyan az idő, úgy az emberek is változnak. Emlékszek még azokra a régi szép időkre, mikor minden kisasszony gátasokkal küzdött. De a bokáig éri ruhákat gyorsan felváltották az alig valamicskét takaró miniszoknyák. Ami egyáltalán nincs az ellenemre, sőt tetszeni szokott a látvány, ahogyan a hosszú és karcsú combok kivillannak. Nem tagadom, mindig is szerettem a szépet és főleg a szép nőket. Ezért ezt a nőszemélyt, akivel össze hozott a sors, nos őt is megnézném ilyen fajta kihívó ruhadarabokban, vagy éppenséggel nélküle. De nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire elkalandozzon a fantáziám. Ezért veszek egy mély levegőt, hogy újból vissza térjek a jelenbe.
- Ha egyáltalán lesz legközelebb. - Nem akarok ünneprontó lenni, de sosem bízok a viszont látás örömében. Két okból is. Az egyik az, hogy túl nagy a világ és nem szokásom egy helyen huzamosabb ideig tartózkodni, hiszen túlságosan szemet szúra, hogy egy percet sem öregedek, a másik ok pedig az, hogy nem akarok feltűnést kelteni, de viszonyt szükségem van a friss vérre. Nem rajongok a nagy városokért, ezért mindig valami félre eső helyet választok, ahol kedvem szerint vadászhatok, de persze figyelnem kell arra, hogy balesetnek tűnjön a dolog, hiszen nem akarom, hogy az ostoba emberek karokkal üldözzenek, mint ha képesek lennének megfélemlíteni. Még a gondolat is nevetséges. Kedvem is lenne felnevetni, de inkább türtőztetem magam, mivel semmi kedvem utána magyarázkodni.
- Azért állandóan én sem túrázok, és inkább csak sétálgatok az éj leple alatt. Természetes dolog, hogy kivezetlek, hiszen egyedül túl sok veszély leselkedhet itt rád. - Színjátékom része, hogy egyfolytában hazudok neki, még meg sem lepődök, hogy milyen jól megy, mint ha csak olvasnám. Arcom sem rezzen, teljesen hideg vérrel képes vagyok megjátszani magam. Hogy ezek után én legyek a hős megmentő. Már a gondolattól is rosszul vagyok, de túl jónak ígérkezik ez a játszadozás, hogy ennyi kínlódás után feladjam. Valójában azért vagyok rá ennyire kíváncsi, mert sehogy sem sikerült bele látnom a fejébe, ami túlontúl aggasztó. Mert ha csak olyan lenne, mint a többi, akiknek a gondolataiban szinte úszni tudok, akkor már rég nem élne. Nem is olyan rég volt, mikor utoljára táplálkoztam, de mint mindig most is van étvágyam. Azt hiszem nem is kell mondanom, hogy milyen szívesen íncsiklandozó nyakába döfném szemfogaimat. Hogy aztán bódító vére lecsússzon a torkomon és egészen addig szívjam még abba nem hagyja a kapálózást és az utolsó fény is kialszik szempárjából.
- Nagy szerencséd van, hogy pont összefutottunk. - Legszívesebben elővenném ördögi kacajomat és hasamat csapdosnám a tenyeremmel, hogy ez mennyire nem Dorote napja. Piszkosul balszerencsének kell lennie annak, aki látszólag ilyen védtelen és pont belém botlik. Ez majdnem olyan, mint ha egy húsdarabbal ingerelnének egy vad és kiéhezett ragadozót. Szavaira elmosolyodok, mindössze egy hanyag bólintással felelek rá. Kedvem lenne végig kergetni az erdőn, kíváncsi vagyok, hogy meddig bírná az iramot, még úgy is, hogy tudom, hogy semmi esélye előlem elbújni. De ezt az ötletemet félre teszem, hiszen rajta van a dzsekim és sajnálnám, ha nem olyan állapotban kapnám vissza, mint amilyenben most van. Ez a jó a vámpírokban, könnyebben tudnak egy tárgyhoz, vagy éppen egy ruhadarabhoz kötődni, mint a halandó emberi lényekhez.
- Talán mindkettő. Úgy látszik bókokkal nem foglak levenni a lábadról. - Sejtelmes vigyor ül ki az arcomra, miközben megosztom vele a véleményemet, de csak azért mert eszembe ötlött, hogy ha le akarnám venni a lábáról könnyebb lenne, ha simán kirúgnám maga alól a lábait, hogy elveszítse az egyensúlyát. De megint a dzsekim tart vissza, nem akarom, hogy sáros, vagy akár fűfoltos legyen. Nagy szerencséje van! De az sem tarthat örökké.
- Beérhetném egy köszönömmel is, de természetemből fakadóan mindig is mohó típus voltam. - Szegény kicsi lány, ha tudná, hogy most miféle búja gondolatok is száguldoznak gonosz elmémben. Amondó vagyok, hogy neki nem tetszene annyira, ha gondolataimat megosztanám vele. Egyelőre még nem is tudatom vele, hiszen nem is olyan sokára maga is szembesülhet vele. Akkor fogok csak igazán jól szórakozni, a mostani bájcsevejünk ahhoz képest még előjátéknak sem felel meg.
Türelmesen végig hallgattam mondanivalóját, amit egy bólintással nyugtázok. Valljuk be, kit érdekel az erdő? Engem aztán biztos nem, vagy ha mégis, akkor is azért, mert olykor elég érdekes dolgok történnek benne, de csak azért, mert megtisztelem fényűző társaságommal. Itt-ott akad pár mókus, vagy madár, de valahogy képesek megérezni a bennem tomboló gonoszt, ezért minél messzebb elkerülnek, amit nem is bánok. Nem rajongok az állat vérért, mert más az íze, egyszerűen gusztustalan, ezért sincsenek előlem veszélyben, de az emberekkel már más a helyzet.
- Remek, bízd csak rám magad. - Ismételten halvány mosoly jelenik meg karakteres arcomon. Ennyit már jó rég óta nem mosolyogtam, de ez is a színjátékom része. Nem akar elijeszteni, azt akarom, hogy bízzon bennem és terveim szerint, ha barátságos vagyok, akkor bízni is fog. Majd elindulok arra, amerre mutattam. Ha mindvégig ilyen lassú tempóban lépkedünk, akkor bizony pirkadni fog, mire kiérünk. Ami számomra nem túl kecsegtető, mert nem vagyok oda a napfényért, de a felkelő nap sugarai még nem olyan vészesek.
- Itt lakok a közelben. Nem rég költöztem ide, na és te? - Szintén kérdezősködök. Kimondottan jól esik a társaság, untam már ezt a szótlanságot. Már a napját sem tudom, hogy mikor fordult velem elő olyan, hogy bele mentem volna egy beszélgetésbe. Kimondottan nem vagyok az a fecsegős típus, általában csak a minimális információt osztom meg másokkal. Több oka is van ennek, az egyik, hogy nem akarom, hogy mások túl sokat tudjanak meg rólam a másik, hogy nehogy vétlenül elszóljam magam, ha túlzottan bele melegednék egy csevejbe, a harmadik pedig, hogy senkinek semmi köze hozzá. Ezért sokan azt hiszik rólam, hogy magamnak való vagyok, bevallom néha igen, de ilyen az alaptermészetem. Különben is, sokkal inkább szeretem ha a tettek dominálnak a szöveg helyett. Ezért is nevezném magamat a tettek emberének, illetve vámpírjának. Hiszen már rég nem tekintek magamra úgy, mint egy emberre, azok után, hogy annyi ember vére szárad a lelkemen. Eleinte még számoltam az áldozataimat, de már képtelenség lenne számon tartani őket, főleg, hogy napról-napra növekszik a számuk.

Tárgy: Re: Erdő Szer. Május 30, 2012 1:46 pm

Szavaira elmosolyodom, igaza van, bár én sose tekintettem magamra úgy, mint a legszerencsésebb emberre, de sokszor botlok össze olyanokkal a városban, akiket futólag ismertem meg, és általában azok a "barátságok" futók is maradnak. Na nem mintha most a férfival barátok lennénk, hisz nem is ismerem, csak néhány adatot róla, amit ő mondott, vagy én kérdeztem rá. De érzem, mi még össze fogunk futni, ha máshogy nem is, de megpillantom majd az utcán, vagy épp befordulni egy kávézóba. Hisz ez a város nem akkora nagy, és az emberek sem változnak nagyon, nem költöznek el. Legalábbis én így vettem észre, de az ő hangsúlyából inkább azt veszem ki ő nem efféle fajta.
-Hát igen, ha lesz. - bólintok rá, mert hát az én elméletemnek alapja nincs, így lehet sose látom többet.
- Szóval te ilyen éjszakai bagoly féle vagy? - érdeklődöm, hisz gondolom nem hiába tette oda azt hogy az éj leple alatt sétál, bár ha már itt tartunk én is jobban szeretek éjszaka, a sötétségre támaszkodva sétálni, hol itt az erdőben, a napi edzésem miatt, hol pedig a városban, de azt már Mike miatt....igen még mindig keresem azt a szemetet, és ha megtalálom nem fog érdekelni ha hűvösre kerülök miatta, de megölöm! Meg fog fizetni azért, amit tett, a haverjaival együtt, azt az estét sose fogom elfelejteni, semmilyen kis részletét, kezdve a haragtól ami elfogott, az émelyítő szagukig. Néha mostanában is érzem, éreztem a fojtogató édeskés illatot, de akárhányszor utána indultam, egyszerűen szerte foszlott egy utcában.
-Egyébként annyi veszély nincs itt, medvék csak elvétve vannak, a farkasok pedig rendszerint nem errefelé járkálnak...vagyis hát nem arrafelé, amerre szoktam futni. - jegyzem meg, hisz ezt az évek során már kitapogattam, azért nem akartam holmi ostoba meggondolatlanság miatt egy farkas, vagy medve járta ösvénybe botlani, ahol majd megesznek. Bár tény, itt, ez a hely nem ismerős, így akár igaza is lehet, de valahogy nem tud elkapni a félelem, ha arra gondolok, hogy egy vadállat megtámad. Jobban félek a liftben, hogy netán leszakad, és szörnyethalok, idióta és röhejes felfogás, de én már csak ilyen vagyok.
- Igen, bár inkább te találtál meg. - kacagok fel halkan, túl csendes az erdő, és már önkéntelenül se akarom megzavarni ezt a - talán kísérteties - csendet, olyan ez mint mikor egy csendes teremben is önként lehalkítod a hangod, hogy ne ordíts bele a csendbe, vagy hogy a buszokon sem ordibálsz, akármekkora zaj van is, nem akarod hogy véletlen meghallják a hangod, és azt amit mondasz. Ahogy sétálunk, még ha csiga lassú is a tempó, - hisz hozzá alkalmazkodom, én ugyanis nem tudom merre kell menni - máris kicsit felmelegszek, így lecipzározom a kabátját és - ugyan utólag sikertelenül mert visszacsúszik - feltűröm az ujját a könyököm fölé.
- Hát nem, nem vagyok az a hamar zavarbajövős típus, főként nem egy-egy bóktól. - pillantok fel rá, miután feltűrtem a kabát ujját és elmosolyodom, bár a mosolya egy kicsit rám emlékeztet, és a hangsúlya is, valahogy sejtem nem épp jó értelemben mondta, és másra gondolt közben, hiába ha valaki cinikus, vagy csak szívózzunk a másikkal gondolatai támadnak megérzem, hisz nekem ez a lényem része, és egy hazudozó is könnyen kiszúr egy másikat, hisz rutinja van benne. - De azért maradjunk inkább a bóknál, mielőtt kigáncsolsz, vagy valami más módon veszel le a lábamról. - kacsintok, én ugyanis viccnek vélem az egészet, nem adta jelét hogy rossz szándékai lennének velem, így nem is parázom rá a dologra. Kedvem egész felderül, hogy végre olyannal akadtam össze, aki ha csak ebben is, de olyan mint én. Végül ahogy folyton lecsúszik a dzseki ujja és folyton tűrögethetem fel, megunva sóhajtok és kibújok belőle, majd visszanyújtom a férfinak.
-Tessék, már nem fázom. - pillantok rá kedvesen, bosszússágom a kabát miatt már el is párolgott, hogy újra szabadon érzem a végtagjaim, és nem idegesít az ujja csúszkálása.
-Valóban? - vonom fel a szemöldököm a válaszára, hiába fejemben erre a "mohó típus voltam" mondatvégződésre nem épp publikus képek ugranak be, hiába én is csak nőből vagyok, és emberből, és az embereknek néha meglódul a fantáziájuk, így mielőtt még leállíthatnám magam tekintetemmel végigsöprök a férfin, majd újra visszaemelem az arcára.
-Hát akkor a köszönöm-ön kívül mit tehetek érted? - vonom fel ismét az egyik szemöldököm kérdőn, hangom talán kicsit kihívó, és játékos, de csak egy picit....Legalábbis nekem úgy tűnik, sose voltam az a jó kislány típus, kivéve talán pont ilyen téren, a kacérkodás egy dolog, de már félek pasizni, pár tényező miatt. Mindegy is, erről sose szerettem se beszélni, se gondolkodni róla, mert akkor csak előjön a kísértés, hogy magamba tömjek egy vödör nyugtatót.
- Rendben. - bólintok most én, ahogy az előbb ő az én kijelentésemre az erdőről, és sétálok továbbra is mellette kezemmel megigazítva a felsőm hogy ne gyűrötten álljon rajtam, miközben az erdőt pásztázom, végre felismerek-e valamit, ami után már én is betájolom hogy hol vagyunk. Hát eddig sikertelen, így lemondóan sóhajtok, és tényleg a férfira bízom magam, nehezemre esik, nem egykönnyen bízom meg senkiben, e most muszáj.
- Értem, hát én nem itt lakok a közelben, jó séta míg ide érek az erdőbe, de nem okoz gondot. - vonok vállat, hisz nem vagyok sem elkényeztetett csitri hogy kocsival furikázzak mindenhova - részben mert féltem az én kicsikémet csak úgy kitenni itt a jelenleg erdő szélén - , na meg sétálni is szeretek, tömeg közlekedni meg egyenesen utálok. - És már régóta lakok itt, középiskolás korom óta, Dániából költöztünk ide. - mondom, furcsa hogy ennyire megnyíltam, na jó ez másnak nem nagy cucc, hogy elmondja honnan jött meg minden, de nekem az, hisz ha a múltamról beszélek, feltöltik bennem anyám emléke, és az mindig fáj. Most sincs ez másképp, de jól leplezem, és próbálom elterelni a gondolataim.
- És hogy tetszik itt? Mármint a város milyen? Bent toldozol valahol? - érdeklődöm kíváncsian, ami a zárkózottságom meg sok egyéb más mellett igen domináló bennem az a kíváncsiság, hiába, szeretek puhatolózni, és kideríteni dolgokat. Várva a válaszát nézem a férfit és fürkészem az arcát, hogy már mielőtt kinyitná a száját meglátok-e valami a válaszára utaló kis rezdülést, emiatt is botlok meg mire kiszökik a tüdőmből a levegő, valami nyögés és az elhaló szusszanás közti hanggal.
-Basszus... - mormogom sóhajtva a földről, majd nevetni kezdek, hiába, ez is csak én lehetek, aki a figyelmetlenség miatt elbotlik, egy pont ide öregem! Végül ahogy a saját magam kinevetése már nem olyan szórakoztató felkelek és lesöpröm magamról a leveleket, meg az egyéb avardarabokat, majd a tenyerem is, mire elfintorodok, remek, lehorzsoltam, nem vérzik szerencsére, legalábbis mivel földes nem látom, de akkor is ügyes vagyok...komolyan, irány az ágy és pihend ki magad, ez innentől nem a te napod...
-Khöm, nem történt semmi emberek, pihenj! Mehetünk. - mondom elpróbálva poénkodni a dolgot, majd csak az után sandítok fel Partickra egy kínos kis mosollyal, azért gáz volt előtte elvágódni.